Péntek éjjel ismét buszra szálltunk, hogy a hétvégét édes semmittevéssel, az Indiai-óceánban fürdéssel, a Bengáli-öböl partján napozással Pondicherry-ben töltsük.
Az utak minőségéről mindent elmond, hogy a 305 km-es utat oda és vissza is 7 óra 15 perc alatt tettük meg (földúton)... A hullámvasút ehhez képest semmi.
Jók lennének ezek az éjszakai utazások, mert mivel péntek 22 óra és éjfél közt indulnak a távolsági buszok, lehetne aludni (vissza ugyanez: vasárnap éjjel indul és hétfő hajnalban érkezik), viszonylag kényelmesek is, nagy lábterűek vagy hálófülkések, csak mindig akad valami, ami izgalmassá teszi az utat.
Most például olyan rettenetesen rázkódott a busz, hogy én végig azt figyeltem, melyik csomag mikor fog a fejünkre esni és mikor borulunk fel. Elképzeltem, hogy hogyan törjük ki az ablakot, gondolatban összeszedtem az összes cuccunkat és már elterveztem, hogy hogyan mászunk ki a buszból. (Előzőleg végig azon morfondíroztam, hogy vajon mi a rosszabb, ha a hátamon fekszek és a tetvek a hajamat támadják, vagy ha az arcom érintkezik a busz szövetével).
Szóval nem túl kipihenten, de megérkeztünk. Az első meglepetés akkor ért, amikor tuktukot vadásztunk, hogy elvigyen a szállásra és kiderült, hogy a "méter" (taxióra) ki van szerelve az összesből. Így tehát szabad a rablás Pondicherry-ben. Az alkudozás 200 rúpiáról (880 Ft) indult a jó indulattal is 1,2 km-es útra, végül 50-ért vitt el. (A km díj általában így néz ki: 2 km-ig 25 rúpia/110 Ft, majd ezt követően 13 rúpia/km).
Ezen a szállásunkon találkoztunk az eddigi a legbarátságosabb házigazdánkkal, egy eredetileg IT szakemberrel, aki a családi business érdekében otthagyta a munkáját és feleségével (egyetemi matematika tanár) az örökölt "hotelt" igazgatja. Helyben készült tipikus indiai reggelivel fogadtak és rengeteg hasznos információval láttak el.
Dizájn a szobában:
Robogót béreltünk tőlük és a "csodálatosan meseszépnek" beharangozott Paradise Beach nevű tengerpartra indultunk.
Mivel ez a hely viszonylag körülményesen, csak hajóval érhető el, így tényleg nem annyira szemetes, mint minden más és a közönség is válogatottabb. Egyedüli fehér emberekként ismét elég nagy feltűnést keltettünk, főleg, hogy még le is vetkőztünk fürdőruhára. A víz csodás volt, meleg, hatalmas hullámokkal.
Kikötő:
Úton:
És a part:
Pondicherry városát 1673-ban alapította a Francia Kelet-indiai Társaság. A franciák 1816 és 1954 közt állandó felügyeletet gyakoroltak a város felett. A francia fennhatóság a mai napig nagyon látványos, európai építkezési stílus nyomai fedezhetők fel, az utcanevek franciák, van Notre Dame-uk, sőt, még francia ételek is szerepelnek az éttermek menüjén (az más kérdés, hogy a francia hagymalevesbe is a tipikus indiai fűszereket teszik, a steak inkább nevezhető sült húsnak, a creme caramel pedig vanília fagyis pudingnak. Talán a megfogalmazás úgy helyesebb: francia ételek indiai módra).
Azután útba ejtettünk egy fodrászt is:
Vasárnap belecsöppentünk a piac forgatagába, majd miután rengeteg hasznos portékát vásároltunk (fülbevalók, szandál), megpihentünk az egyetlen parti kávézóban.
Míg mi ezután a város északi részén található Serenity Beach-en pihentük ki a hetet...
a helyiek a tengerpart helyett más helyszínt választottak:
