Home Sweet Home és egy kis dohai kényszerpihenő

Vannak dolgok, amiket az ember nem hagyhat ki az élete során, ilyen az egyetlen unokatestvére esküvője. Augusztus elején titokban hazalátogattam, érkezésemről csak az ifjú párnak és a húgomnak szóltam. Volt nagy meglepetés és örömködés, sírás-rívás, majd egy nagy bulizás.

Jó volt magamba szívni az otthon illatát, Budapestet soha nem láttam még ilyen tisztának, az embereket ilyen előzékenynek, kifinomultnak és jól öltözöttnek. Budapest ezentúl soha nem lesz számomra “Büdipest”!!!

A visszaút meglehetősen kalandosra sikeredett. Annyiszor bebizonyosodott már, hogy bejönnek a megérzéseim, és ismét… Elég sok repülőúton túl vagyok, hamarosan jön a századik és eddig soha nem jutott eszembe megkérdezni a reptéren, hogy mi történik, ha késik a gép és kevés időm van átszállni. Most megtettem, nem is tudom miért, hisz jó időjárási viszonyok voltak, Dohából a gép, ami fordult vissza még korábban is érkezett a tervezettnél, a beszállítás is időben történt. Aztán… nem indultunk el. Eltelt egy fél óra és még mindig a repülőben ültem Budapesten. És... lekéstem a csatlakozást. Az összes járat, ami Bangalore-ba tartott Dohából tele volt. Kedvesen mosolyogva közölte velem a katari reptéren a srác: 24 óra múlva van a következő lehetőségem gépre ülni. Gyorsan hozzátette, ne aggódjak, a légitársaság állja a szállásomat, vízumot, transzfert, 3 étkezést, nekem csak élveznem kell a vendégszeretetüket. Normál esetben majd’ kiugrottam volna a bőrömből egy ilyen kényszerpihenő miatt, csak most a szemem előtt lebegett a 32 kiló kaja a bőröndömben és a hétvégére lefoglalt indiai kirándulásunk. A kaja nagyrésze – isteni csoda folytán – túlélte, a kirándulást viszont buszjegyestől, szállásostól buktuk.

Ha már így alakult, péntek reggel sétára indultam Dohában. Az első dolog, amit megállapítottam, hogy soha nem jártam még ilyen párás helyen. A fényképezőm fel is adta, amint bekapcsoltam, úgy bepárásodott, hogy csak foltok látsznak a képeken. Két órát bírtam, nagyon meleg volt, ömlött rólam a víz, nem kaptam levegőt és a vizem is elfogyott, éreztem, hogy ezt nem kéne tovább erőltetni.

Ehhez hozzájárult az is, hogy az utcán rajtam kívül csak néhány ember kószált, egyikük végig jött utánam (normál esetben nem szoktam paranoiás lenni, de itt végigfutott az agyamon, hogy miért is hagytam otthon az ajándékba kapott gázsprémet). Miután lelassított mellettem egy szép nagy terepjáró, idejét éreztem, hogy futva meneküljek vissza a szállodába és napozgassak a medence partján a nap hátralévő részében.

Sivatag, amerre a szem ellát...

Összességében szerintem mindent láttam, amit lehetett Dohában, ez a néhány óra tökéletesen elég volt arra, hogy csitítsa az arab világ irányába eddig fennálló kíváncsiságomat. Szép volt, jó volt, de nem ide fogom tervezni a következő kiruccanást…